Kávéból maradandót - interjú Gyöngy-Tóth Ildikóval alkotásról, takarékosságról, környezettudatosságról

Honnan jött az ötlet, hogy éppen kávéval kezdj el alkotni? Úgy is kérdezhetném, miért épp a kávé?

A kávé egy zseniális dolog. Lazúros. Tapasztalataim szerint a leggyorsabb módszer, arra, hogy minden különösebb magyarázat nélkül a gyerekek megtanulják, vagy inkább ráérezzenek hogyan lehet a síkból kiemelni a tárgyakat, hogyan lehet  térhatás illúzióját kelteni.

Forrás: Tóth Ildikó - http://gyongyszem-napkozi.blog.hu/2015/02/21/16_festes_kaveval

Eredeti, nagy méretben lsd: http://m.cdn.blog.hu/gy/gyongyszem-napkozi/image/2015-01-20_10_24_40.jpg

Mindemellett viszont sok minden mással is foglalkozol…

Most 5 évesek járnak hozzám és minden gond nélkül gyakorlatilag bármit megfestenek, miközben a rajzolás még óvodás szintű...A blogomban részletesen beszámolok mindenről.

Hogyan jött a művészet, az alkotás az életedbe?

’91-ben született egy fiam, aki már idejekorán "tudatta" velem, hogy fel kell kötnöm a gatyát... Ő mondhatni egy igazi zseni…, Már 5 évesen írt olvasott, számolt, másodikos szint fölött volt. Így ahhoz, hogy le tudjam foglalni és megtanítsam arra, hogy ne zavarja a többi gyereket, de ugyanakkor le se húzzák őt a többiek, minden kreativitásomat elő kellett venni, sőt, folyamatosan újat kellett kitalálni. Mivel épp abban az időben építkeztem, amikor ő született, tele volt kimaradt alapanyaggal a ház, az udvar... és elkezdtem vele egy alkotói sorozatott, annak megfelelően, hogy éppen mi  kötötte le és mi volt az, amit meg is tudott csinálni. Nem válogattam az eszközök között és nem óvtam őt a szögtől, a kalapácstól, a dróttól, vagy épp ecsettől sem - és ez a lényeg.... mindenekelőtt a legfontosabb az  anyag és eszközismeret. Majd csak ezt követi az alkotás egy olyan logika szerint, hogy ne az legyen a lényeg, hogy csináljunk valamit, hogy egyre ügyesebb legyen a keze, hanem az, hogy ezt is edzük, de úgy, hogy abból használható tárgy legyen, mert, ha amit készített azt folyamatosan látja, akkor a siker mellett a hiba is szem előtt van, ami inspirálja őket arra, hogy ismét elkészítsék, csak már jól, vagy  legalábbis jobban.

Messziről indultunk kicsit... Az általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaid óta ekkoriban kezdtél te magad is először művészettel foglalkozni?

Nem messziről... Nekem ez az egész akkor kezdődött, amikor a fiam kikövetelte a kiemelt figyelmet... Én fiatal koromban rajzoltam, festettem, kézimunkáztam, de semmi elhivatottságot nem éreztem ezzel kapcsolatban.

Ha jól értem, a fiad adta meg a lendületet, ő "késztetett" arra, hogy igenis komolyan vedd, nekiülj, és elkezdj vele érdemben foglalkozni?

Úgy mondanám inkább, hogy semmi elhivatottságot nem éreztem az egyéb alkotás iránt. Nemcsak, hogy festettem, már gimis koromban is kiállítottam, de az csak alap volt ahhoz, amit kidolgoztam a gyerekek számára... Most is festek, de az egy párhuzamos út...

Ha jól értem, a mostani festészeted lényegében nagyrészt inkább arra korlátozódik, azért festesz, hogy "formában maradj" és tudj segíteni a gyermekeidnek?

Nem! Festek mióta az eszemet tudom, mert művész vagyok. Mindemellett pedig folyamatosan írok is, mert író is vagyok. A gyermekfejlesztő program – amiről az előbb beszéltünk – ez pedig a harmadik „fonal” az életemben. Ami, ha a blogban szereplő bejegyzéseket valaki sorban csinálja meg fejleszt és röptet, ha csak egyenként, akkor is kellemes időtöltés, amiből szép használható dolgok születnek.

Alkotó művészként honnan meríted az ihletet?

Mint már mondtam: van pár "szála" az életemnek: sok dolgot csinálok párhuzamosan, amelyek közül többet össze lehet fonni: az újságírás segít a kommunikációban, a festés adja a kézügyességet, a fiam emelt szintű igénye pedig kifejlesztette bennem a nagyobb kreativitást az iskolai szövegek – mint pl. az "Anya adj egy ezrest technika órára!" - pedig megerősítettek abban, hogy ezt bizony le kell írni, publikálni kell, mert alkotni pénz nélkül is lehet, főleg egy olyan világban, ahol ilyen mennyiségben kerülnek a szemétbe kiváló alapanyagok. Nyitott szemmel járok... Néhány hete a főnök 100 Ft-os boltban az egyik polcról levett egy kaspót, mert megrepedt, valószínű azért, mert összekoccant a másikkal... 50 Ft.-ért elhoztam, mert láttam benne a lehetőséget, és ez a kulcsszó! Mindenben benne rejlik a lehetőség, csak meg kell találni, fel kell fedezni… Nem gondolkodom azon, hogy holnap mit kellene újat csinálni. Élem az életem, megyek az utcán, és amin megakad a szemem, azt hazaviszem, mert abból lesz valami. Ilyen volt a gazdaboltban a csirkeháló is, vagy pl. a tavaszi gardróbürítéskor is két zsák tele lett: azon gondolkodtam, hogy hová passzoljam el a sok feleslegessé vált kramancot. Erre a gazdabolt ajtajában ott volt a csirkeháló, és adva volt az ötlet: a ruha sok, miért ne lehetne belőle szőnyeg?! Ilyenkor már csak a kozmetikázás van hátra. Milyen anyagból készüljön, hogy használható legyen, hogy tisztítható legyen...? Na ilyeneken már van, hogy napokig gondolkodom, mert nem szeretem azt csinálunk valamit, de az nem használható semmire. Értékrendem szerint ugyanis az idő a legértékesebb dolog a világon, így azt nem fecsérlem, és a gyerekekét sem pazarlom el felesleges dolgokra. Ezért is kapnak a kezükbe normális eszközöket, nem pedig gyerekollót meg ilyeneket. A szüleim korosztálya még kreatív és ügyes kezű volt. Akkor még szinte mindent meg tudtak csinálni maguk. Sokat tanultam tőlük! A testvérem inkább vásárol, mint sem megcsinálná. A fiam értékeli főleg azért mert látja örömömet lelem benne és mint programozó informatikus ugyan ezt csinálja pepitában. Rajzol, tervez, kitalál, kreatív stb. A legjobb alkotásom! Aki tovább alkotta önmagát. 18 éves korában vállalkozó lett ma már sikeres és keresett üzletember számtalan pályázat győztese. Ő a legjobb „alkotásom”.

A profillapodra lépve feltűnően sok - kék színben pompázó- Jézus ábrázolásra bukkanhat az odalátogató. Honnan jött az ötlet, hogy ezt megalkosd? Miért éppen Jézus? S miért épp kék színben?

Eleinte csak grafikáztam. Talán túl jól éreztem magam a már jól ismert technikában, talán nem mertem befektetni egy csomó pénzt olyanba, amit nem ismerek, még nem tudok megcsinálni. Sokáig nem vásároltam festéket. Majd úgy hozta a sors, hogy egy művésztáborban mindenki festett rajtam kívül és én is kipróbáltam. Nagyon bele szerettem. De "spórolósként" még ekkor sem vásároltam minden színt csak fehér és párizsi kék festéket. Gondoltam, próbának ennyi is „megteszi”!

Így született a Kálvária-sorozat?

3 évig  csak azzal festettem. Tetszett és végig játszottam a csendélettől a tájképig, a portrétól az  elvontabb képekig. És technikailag is remek döntés volt, mert, aki két színnek megtanul festeni úgy, hogy színesnek tűnik, azaz látod, ahogy  süt a nap, stb., az utána a színekkel könnyen boldogul. S hogy a kérdésedre válaszoljak, igen, ennek az időszaknak a végén született a Stáció.

A környezettudatosság mikortól kezdve vált fontossá az életedben?

Mindig is az volt. Én azt láttam otthon, hogy a tojás héját be kell dobni a csirkeudvarba, a karalábé levelét a disznóólba, a mosogatóvizet a moslékra,  a csutka morzsolás után gyújtós, a kukoricacsuhé majd télen meg lesz fonva papucsnak, kosárnak stb. Én szerencsés voltam, mert otthon ezt láttam. Bár ma már másak az alapanyagok, de a logika, az eszmeiség továbbvihető. Ezt akarom átadni a gyerekeknek és a felnőtteknek, pedagógusoknak és mindenkinek küldetésszerűen a blogomban is!

Mesélnél kicsit az alkotói mechanizmusodról? Mi zajlik benned belül?

Ezt nem könnyű összefoglalni... Ma már magam sem tudom, hogy ki is vagyok, mert annyi szálon fut az életem. Ha megkérdezik, hogy ki is vagyok én valójában, nem tudok rá válaszolni, így inkább azt válaszolom, hogy senki: élem az éhező művészek életét... és ebben benne van minden.  Csináltam egy oldalt néhány éve mert fontos, hogy honnan jöttünk, lényeg a jövőhöz a múltunk. https://www.facebook.com/fashionkalocsai?ref=hl . S van egy másik Facebook oldalam is, mert úgy vélem, hogy vannak, akiknek jól jön egy kis segítség, már, ha már én ilyen jó szemű vagyok és ráadásul információszivacs, akkor sokakat érdekelhet az általam felfedezett munkalehetőségek. Ez az oldalam pedig az Állás Sakkozó - https://www.facebook.com/SAKKTABLA?ref=hl . Ápolom a blogomat nem csak úgy, hogy írom, hanem az új ötleteket el is készítem, hiszen az én blogomnak különlegessége, hogy nem a netről más munkája van feltöltve, hanem kivétel nélkül mindet én készítettem el, közülük többet a gyerekekkel együtt. Így nemcsak a munkamenetről tudok hitelesen beszámolni, hanem a hibalehetőségekről és arról is, hogy mit képes fejleszteni a gyerekeknél és az alkotás milyen pszichés hatással lehet rájuk. Nyilván festek, grafikázok is. Most éppen SOR-SOKK AVAGY SORS-OK címmel tervezek szeptemberre egy kiállítást. Már három kép készen van. Még 17 hiányzik. Emellett szakkört tartok gyerekeknek és  bevásárlóközpontokban, KIKA-ban gyerekeknek kreatív foglalkozásokat vezetek, nyaranta táboroztatok. Szóval ki vagyok én ennyi "karitatív" munka mellett? Munkanélküli, aminek minden perce munka, csak fizetés nincs érte…

Ha már az előbb a hibalehetőségeket szóba hoztad…Mennyire vagy önmagaddal szemben kritikus? Kitől fogadsz el kritikát? Ki a legnagyobb kritikusod? S egyáltalán, mennyire vagy ilyen szempontból - most erre lehet nem ez a  legjobb szó, de mondjuk így - körülményes?

Minden kritikát komolyan veszek és napokig gondolkodok rajta, ha az gyerekektől jön. A felnőttek véleménye nem érdekel, mert a munkám és az idő engem igazolnak. A fiam sokat "nevelt" rajtam most pedig a körülöttem lévő gyerekek. Mivel emberként kezelem őket megnyiltak. Miután adok a véleményükre, őszinték és építőek, még, ha nem is olyan tapasztaltak is, mint én. Igyekszem maximalista lenni. Nem a divat csinál engem, én csinálok divatot. Nem sodor magával a mai világ szemfényvesztése. Számomra az a fontos, hogy ha én életképességet tanulhattam, akkor legyen lehetőségük erre a mai gyerekeknek is! Sajnos ez ma már nem is olyan egyszerű! De én a magam részéről igyekszem kiadni magamból minél többeknek azt, amit tudok… Épp a napokban jelentkeztem egy állásra egy állami gondozottak intézetébe. Biztos vagyok benne, hogy a mostani önként vállalt és folyamatosan épített feladataim mellett még ott is tudnék adni valami értékeset.

Nem érzed úgy, hogy ez a sok feladat már inkább szétforgácsol, mintsem, hogy építene?

A feladatok úgy jönnek, hogy egyik a másikra épül és akkor, amikor felszabadul valahol egy kis idő és energia. Többnyire ez akkor van, ha már valami jól működik a korábbi befektetett idő nélkül is. A szakkörömön öt gyerekkel lehetett egyszerre dolgozni. Ők már iskola készek öt évesen. Munka kész. Egy nevelőotthonban sokkal többet lehet tanítani. A blogomat például már gyorsabban tudom újjal megtölteni. Akkor a felszabadult idő legyen hasznos! Épüljön rá egy következő, ha úgy tetszik, magasabb szintű feladat!

A Gyöngy Program ajánlója:

"Megtanítani nem csak nézni, látni is… mert ez esély bármely helyzetben, akár a túléléshez is…Nagyanyáink, dédanyáink idejében mindenki tudta hol a helye a családban, a társadalomban, és tették is a dolgukat ennek megfelelően. Persze akkor még volt család, -akár több generáció élt együtt, aminek igen sok előnye volt-, hiszen amíg a szülők dolgoztak, a gyermekek a nagymamák és nagypapák szárnyai alatt megtanulhatták azokat a dolgokat, melyeket akkor még játéknak hittek. De később mindenki számára kiderült, hogy alapja lehetett kreativitásuknak, kézügyességüknek, tehetségük kibontakozásának, mely ismeretek segítségével megalapozhatták jövőjüket, el tudták adni azokat vagy lehetőség hiányában megalkothatták maguk számára azokat a dolgokat, melyeket nem tudtak megfizetni… játszva életképessé váltak!A lányok játékosan megtanultak varrni, kézimunkázni, főzni, kenyeret sütni, gyermeket gondozni, lakást szépíteni (ma ehhez varrónőre, kézimunka szaküzletre, étteremre, kenyérboltra, bölcsődére és lakberendezőre van szükségünk), míg a fiúk a férfias feladatokban szerezhettek ismereteket a nagyszülők segítségével. Mivel az élet alapfeltételeit kisgyermekkortól folyamatosan plántálták a gyermekekbe, majd nagyobbá cseperedve a szülők mellett ki is próbálhatták azokat tizennégy, tizenöt évesen már olyan tudások birtokában voltak, melyekkel a család, az otthon alapléte biztosított volt. Később inasként szakmát tanulva pedig további biztosíték adatott meg a család „módosabb” létéhez. De így volt ez az uraknál is. Az uradalmakban a kisasszonyoknak is meg kellett tanulni több nyelvet, de főzni, kézimunkázni is, mint ahogyan a fiataluraknak még a gazdaság vezetését elszámolását is ifjúkorban, elméletben ismerni kellett, hiszen annak idején azt vallották: „Ha nem lesz, rá módod tudd megcsinálni, ha lesz, ismerd, hogy tudd a minőséget megkövetelni.” Napjainkban, rohanó világunkban semmire nincs időnk. Nincs időnk a nagyszülőkre, de a gyermekekre sincs elég. „Majd megtanulod az iskolában!” Hangoztatjuk. De igazából ott sincs mód, lehetőség és elég idő erre. Így aztán nem is igazán csodálkozhatunk azon, ha gyermekeink nem tudnak semmit, nem értenek, semmihez melyet szükséges alapnak nevezhetnénk, kivéve „ha bedugható az a konnektorba”. Mert valljuk be, korukat meghazudtolóan ismerik, tudják és remekül használják a készen kapott dolgokat: a tv-t, a számítógépet, a különböző virtuális játékokat, és a pénzt… Gyakorlatilag élhetetlenek, a mi hibánkból. De vajon mi történne velük, ha most is 18-19 évesen szárnyára bocsájtanák őket a szülők, ha ne adj Isten a filmekben egész nap közvetített katasztrófa áldozatai lennének, vagy, ha egyszerűen csak munkanélküliként kicsi pénzből kellene fenntartani magukat? Vagy mi lenne, ha mondjuk, 14 évesek minden rossz dologtól mentesen egyszerű feladatokat kapnának azzal, hogy pénz nélkül, vagy a lehető legkevesebb költséggel: Oldják fel a vízkövet a fürdőszobában vízkőoldó nélkül, vajon tudnák, hogy egy liter ecet, alig több mint 100 Ft és egy hónapig megoldja a vízkőoldást? ( Ezt nem reklámozzák a tv-ben, így honnan is tudnák.) Tudják-e, hogy hogyan lehet egyszerű, olcsó ételeket készíteni, hogyan kell a nadrágjukba egy cipzárt bevarrni, hogyan lehet akár a mindennapokban kukába dobott dolgokat okosan felhasználn,hogyan lehet alkotással akár pénz spórolni, vagy pénzt keresni? Lássuk be, nekünk felnőtteknek is csökevényesedett a kreativitásunk, hiszen mi adtuk nekik azt a példát, hogy elmegyünk a boltba és megvásároljuk mindazt, amire szükségünk van. (Ha meg nem elég a bevételünk másik munkát is vállalunk, de akkor sem gondolkodunk, alkotunk, hanem vásárolunk…) Pedig egy kis IDŐT, ha szánnánk rá, mindannyian spórolhatnánk, vagy akár profitálhatnánk belőle, nem is keveset! Együtt töltött időt nyernénk gyermekeinkkel, a nagyszülőkkel, alkotnánk közösen, és megtakaríthatnánk költséget, nem is keveset, hiszen ma már hihetetlennek tűnik, hogy mi mindent meg lehet csinálni „házilag”. De ugye a nap, ma is csak 24 óra és a szülőknek most sincs több idejük, mint korábban, a nagyszülők is ma már többnyire külön élnek. Az iskoláknak sincs elég óraszámuk erre, így nem marad más, mint, hogy majd mindenki megtanulja a maga kárán… Vagy… Mi lenne, ha tennénk mi is valamit? Valami hasznosat! Hiszen éppen a mostani aktívak, mi szülők mulasztottunk valamit. Tudom a társadalmat, annak hibáit egyik napról a másikra megváltoztatni, visszafordítani nem lehet, de elkezdeni azt mindenképpen kell, ha már felismertük a hibáinkat és érezzük annak súlyos következményeit! Tegyünk hát érte együtt!  Mert érdemes elgondolkodni azon, hogy a jövő generációja együtt töltött időt és életképességéhez alapot, kreatív gondolkodásra tudást követel egészséges fejlődéséért tőlünk…"